Mert úgy gondolom, a cím így sokkal helyt állóbb, mint szembeállítani egymással ezt a két igen fontos és rendkívül különböző játéktípust.
A kedves plüssállatok polcokon pihengetnek, összeborulnak, s végül tucatjával bújnak ágyba a kisgyermekekkel, éberen őrizve álmukat. Néhányan a Barbiek közül babaházakban ténferegnek, főznek, mosnak, sminkelnek, aztán bepattannak durva rózsaszín Barbie mobiljukba és elszáguldanak a plazába vásárolni valamit, amit később megmutathatnak Kennek. Eközben a fából készült építőkockák szoros barátságot kötnek a műanyag legókkal és az utánozhatatlan duplo figurákkal, majd közös erővel égig érő tornyokat alkotnak, ám sajnos Zsuzsi baba bájos fodros kis szoknyájában igényesen felöltöztetve hatalmas csapást mér a várra, így a benne raboskodó királykisasszony csodával határos módon kiszabadul.
Ugye, milyen gyönyörű képek? Kicsit próbálj magadba mélyedni, és szinte látod is, amint a gyerkőc polcain megelevenedett figurák vidám ugrándozva csipognak... hoppá, máris egy űrbéli csatába keveredtél, ahol az ellenséges hadsereget mindenképpen le kell győznöd, hiszen ezen múlik földünk, sőt a világ sorsa!
Valljuk be, mindannyian képzeltük már el a zuhany alatt tusfürdőt markolva, hogy megnyertük az Oszkárt, és a széles teremben minden jelen levő sztár illetve híresség minket ünnepel... vezetés közben azt, hogy miénk a legdrágább kocsi, a gardróbban a legmenőbb ruha, a konyhában szorgoskodva pedig a legnézettebb főzőműsor Jamie Oliveré óta. Egy gyereknek a régi gigantikus méretű tv leselejtezett kartondoboza saját kastély vagy esetleg űrhajó amelyben a máskor gyűlölt anorákból máris szkafander válik, egy hajpánt fél pillanat alatt tiarává módosul, anyu régi kidobott magassarkúja báli cipő, a függöny meg olyan fátyol, hogy több se kell... nem nehéz kitalálni, a kulcs természetesen a fantázia és a kreativitás. Egy felnőttet sokszor köt a világ realitása: "A fák lombja zöld, kérgük barna, az alma nem kék és a nap nem egy zöld bolygó aminek erős fénye van, de ha belenézel, akkor látod, hogy az bizony egy zöld bolygó... NEM. A nap egy csillag, ami a földtől csiribillió kilóméterre van mi pedig folyamatosan körülötte keringünk. "
Az ilyen ember igazi dolgokat akar, olyat rajzolni, ami hasonlít az igazira, igazán jó zenét készíteni ami tetszik másoknak, de egy gyereket mindez nem érdekli. A gyerek azt teszi, ami neki jó, úgy, ahogy neki jó.
Az idő telik, és végül a kicsiből is nagy lesz. Előbb utóbb eljön az a karácsony, amikor a szülők képtelenek további ellenállásra, így az első konzol megérkezik a családba. Persze a lurkók azonnal TV elé pattannak, és a legkülönfélébb hangok kíséretében megkezdődik az űrbéli harc egy magasabb szintű verziója. Itt minden igazinak tűnik. A képernyőn futkorászó figurák eszeveszett sebességben hullanak géppuskaropogás, csatakiáltások és sikolyok kíséretében, aztán megjelenik a főellenség, és PUFF!
-A FFFENE VIGYE EL! /A 200. próbálkozás sem sikerült. /
Game over, és kezdődik minden elölről, közben pedig a kedves anyuka lábszőre is kihullik a haja után, amit saját kezűleg aprított porrá. Az őrült gondolatok csak úgy repkednek, mint galambok a kenyérgombóc körül:
-"A gyerekem biztos erőszakos lesz... talán majd azt hiszi, hogy szabad, és még embert is fog ölni...vagy...úristen, mi van ha nem lesz barátnője?!?"
Azonban egyvalamit hajlamosak elfelejteni az anyák, méghozzá azt, hogy a videojátékoknak rengeteg fajtája van.
A kicsiknek valóban semmi szükségük erőszakot tartalmazó dolgokra, nekik oktató anyagok kellenek amelyek fejlesztik ügyességüket, ritmusérzéküket, koordinációs képességeiket, amikkel együtt tanulnak, és használhatják a fejüket. Ilyen pl a Parappa the Rapper amely egy borzasztó aranyos ritmus játék, vagy a LittlebigPlanet, ahol külön módban saját pályákat is építhetünk.
A nagyobbak lassanként úgyis meg fogják tanulni hova tenni a világ agresszív oldalát, hiszen sajnos ez elkerülhetetlenül hozzátartozik a felnőtt élethez, mindazonáltal ha ellenérzéseink vannak a katonai vagy horror játékokkal kapcsolatban, egyszerűen válasszunk másik kategóriából.
Amikor én voltam gyerkőc még egyáltalán nem létezett ekkora választék konzolok terén. Kevesebb embernek jutott lehetősége arra, hogy ilyesmi kerüljön a tulajdonába mint ma, így mi a játékok hagyományos formájánál maradtunk. Arra tisztán emlékszem, hogy édesanyám keményen tiltotta tőlem a műanyag puskákat és minden mást, ami komolyabban hasonlított egy lőfegyverre a vízipisztolyoknál, de rengeteg holmim volt: babák és ruhák tömkelegei, kisautók, műanyag katonák no meg plüssök egész hada amelyek rendszeresen indítottak összevont támadást az otthoni rend ellen. Első kapcsolatom a Tv-game-ekkel ezen belül pedig a Sega Master Systemmel egy sajnálatos baleset következménye volt, amikor is az udvaron szaladgálva óriási nagyot esttem végigszántva a betont, így az éktelen sírást csak egy új élmény törhette meg. Kiderült, hogy a bátyám saját zsebpénzéből vett magának, egy kis fekete kazettást, úgyhogy gyorsan ölbe kaptak, bevittek a házba, és azonnal benyomták nekem a gépet. Úgy emlékszem, mintha ma történt volna: a szobában korom sötét volt, én azt hiszem egy kockás pokrócon csücsültem. Bizonyára feszült figyelem ülhetett az arcomon, legalábbis így képzelem el ennyi év távlatából... A gép halk morranással felbúgott, és én egyre növekvő izgalommal bámultam a 30x30as képernyőn megjelenő figurát: Mickey egér jött el hozzám, és szépen kérte a segítségemet, mivel nagy bajban volt szegény: elrabolták a királylányt, akit egyedül bizony nem tudott megmenteni. Örömmel csatlakoztam az akcióhoz, és 5 éves gyakorlatlan kis kezeimmel próbáltam a legtöbbet kihozni magamból, persze sikertelenül. :) Kedvem azonban nem szeghette semmi, töretlenül igyekeztem utol érni idősebb testvéreimet, akik virtuózi ügyességgel taroltak a pályákon. Lassan kitartásomat siker koronázta, és a The Land of Illusion lett az első videojáték, amit befejeztem 5 éves kisgyermekként. Közben a plüssállataim a polcokon sorakoztak, majd tömegeivel bújtak mellém az ágyamba esténként, a Barbik a babaházban ténferegtek, egy kupac építőkocka meg sosem látott magasságokig tört felfelé...
Azóta büszke PSP tulajdonossá lettem, a büszkeség pedig ebben az esetben annyit tesz, hogy ezt egy kicsit sem szégyenlem. Azért választottam kézi konzolt, mert rendkívül praktikusnak találom: utazások alkalmával több lehetőségem van a felesleges unalmasan telő órák eltöltésére, zenét hallgathatok rajta, filmet nézhetek, vagy akár játszhatok is vele... igen játszom. Na és?:) Egyáltalán nem tartom gyermeteg dolognak, ha egy felnőtt abban leli meg a nyugalmat és a kikapcsolódást, hogy aktív pihenésként egy másik világba varázsolja magát: egy általunk választott hely és akár kor, ahol egy röpke órácskára nincsenek hétköznapi gondok, ahol saját magunk imádott hőseivé válhatunk és olyan magasra ugorhatunk vagy olyan mélyre úszhatunk, amilyenre a való életen soha nem lennénk képesek. Úgy gondolom, hogy ezek az élmények más formába öltve nem lehetnek rossz hatással egy gyerekre sem, amennyiben a nála idősebb és remélhetőleg okosabb nevelői mértéket illetve egészséges egyensúlyt tartanak a videojátékok és a többi fontos dolog között.
Persze akadnak, akik nem értenek egyet velem. Ilyenkor rendszeresen előkerül egy sor rémisztgető újságcikk és a magas homlokú doktorok magasröptű eszmefuttatásai a káros hatásokról, amik a fejlődő elmét érik. Én erre csak annyit mondanék, hogy 23 éves teljesen átlagos lány vagyok, nem mondhatnám, hogy halovány a fantáziám, és azt sem, hogy havonta egyszer virágot kellene vigyek a kreativitásom sírjára. Még mindig imádom a kedves macikáim amiket a szeretteimtől kaptam és emellett a videojátékom amit általában a buszon szoktam elővenni iskolába menet. Sajnálom, ha bárkit kiábrándítok, de ugyan sokat lövöldöztem ellenséges katonákra, mégsem lettem tömeggyilkos. Talán pont azért nem, mert annak idején vigyázott rám a testvérem, és az anyukám.:)
Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul:
www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!
.jpg)
.jpg)
